Vége a vadvizes szezonnak, de a bicajozni még lehet, igaz már nem sokáig, mert hamar itt a tél. Szokás szerint, idén is több úticél ötletünk van mint szabad hétvégénk, de ez egy kellemes gond – fordítva rosszabb lenne.
És hogy miért éppen Szomolya? Mindenek előtt mert ott van egy kedves rokonom, Nagy Lajos pincészete, tele finom borokkal. Nem messze van az ország egyik legszebb helye, a Hór völgy és nem utolsósorban azért, mert Húsvétkor már megcsináltuk ezt a túrát és akkor is nagyon jól éreztük magunkat.
Jóleső érzés, hogy ez alkalommal huszonhárman töltöttük együtt a hétvégét. A résztvevők nagy száma mindenképp visszaigazolás arra, hogy vonzó helyszínt és programot sikerült találni.
A szállásfoglalás ezúttal elég bonyolult történet volt, de végül sikerült egy nagyon jó és egy hmmm… “kevésbé jó” szálláson elhelyezni a csapatot.
Nyolcan pénteken, a kora esti órákban érkeztünk, gyorsan becuccoltunk az autókból és megnéztük, hogy a borospincében ott találjuk-e még a tulajdonost. Ott találtuk… épp végzett egy csoporttal, mi pedig a csoport által meghagyott zsíroskenyér – lilahagyma készlettel végeztünk. Természetesen teszteltük a borokat is, nehogy szombaton minőségi reklamáció legyen és néhány üveggel a szállásra is vittünk, hogy az akklimatizálódás simán menjen. Néhány órát még beszélgettünk – vidám hangulatban – megvitattuk az élet nagy és fontos dolgait.
Szombat reggel rajtunk ütött a csapat másik része, több hullámban támadtak. Felöltöztünk biciklisnek, a tervezett időben elindultunk és végig gurultunk Szomolya főutcáján.
Ádám fiam és én. Tényleg bringásnak öltöztünk.... :-))
A következő állomás Bogács volt, ami műúton kb. 10 km, de mi tudtunk egy rövidebb utat a hegyen keresztül. Tényleg rövidebb volt, kb. 3 km, de nagyon meredek szakasszal kezdődött, szerencsére az indulás optimizmusa átlendítette a csapatot a dombtetőn.
A bogácsi pincesoron megálltunk egy szimpatikus pincénél, ittunk egy pohár olaszrizlinget, illetve kicseréltünk egy defektes kereket.
Suba-lyuk ősember barlang
Cserépfaluból kiérve hamarosan elértünk a leágazáshoz, ahol letértünk az aszfalt útról és pár száz méter után elértünk a Hór völgy bejáratához.
A Hór völgy a középkorban forgalmas útvonal volt Mezőkövesd és Diósgyőr között.
Rögtön a völgy elején érdemes megnézni a Suba-lyuk nevű barlangot, amely a magyarországi őskorkutatás egyik legnevezetesebb régészeti lelőhelye. A barlanghoz vezető “lépcsőt” tábla jelöli, kb. 50 métert kell a meredek hegyoldalon felmászni, de megéri a fáradtságot.
A Suba-lyukban a neandervölgyi ember korában, a középső-őskorban két egymástól eltérő régészeti kultúrájú népesség telepedett meg, hozzávetőleg 130 – 75 ezer évvel ezelőtt.
A Hór völgy tüneményes… Az enyhén emelkedő köves út, ami egészen Hollóstetőig vezet, meredek hegyoldalak között fut. Az utat végigkíséri a Hór patak, amely tavasszal alig csordogált, most viszont bővizű, kis letöréseken alábukó, fák között kanyargó, folyékony ékszerként ingerli fényképezésre a turistákat.
Hór völgy
Az első komoly pihenőt a Répáshutára vezető útelágazásnál tartottuk, ahol a kötelező csoportkép elkészítése után megbeszéltük meddig tekerjünk. Az elágazás után az úton egy patak folyt – nem keresztül – hanem hosszában !!! Több száz méteren keresztül 10-20 cm mély, kavicsos vízfolyásban tekertünk, amibe többen sikeresen beleléptek. A Gyertyán völgyi üveghuta temetője után még kitoltuk a bicajokat – de jó lesz legurulni jelszóval – egy öreg haranglábhoz, majd visszafordultunk.
Visszafelé tekerve sikerült összeszedni a második defektet is és azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy kövesúton a lejtőn lefelé tekerés sem fájdalom mentes.
Mivel a csapat kezdett fáradni, úgy döntöttünk, hogy Bogácsról a hosszabb, de az aszfaltos út miatt kevésbé fárasztó, Noszvajon keresztül vezető úton megyünk vissza Szomolyára.
Gyors zuhanyzás és egy kis ráhangolódás után elsétáltunk a Daróci Nagy borászathoz. A borászat udvarán megcsodáltuk Szent Borbála fából faragott szobrát, aki mint a bányamérnök házigazdától megtudtuk, a bányászok védőszentje (és Kékhaj szerint hasonlít a házigazdánkra…). Ezzel is okosabbal lettünk, mindig is mondtam, hogy a borkóstolás szerves része kulturális fejlődésünknek…
A pince bejáratánál meggyőződtünk róla, hogy szőlőből nemcsak bort, hanem kiváló törköly pálinkát is lehet készíteni. Na persze, jó alapanyagból és hozzáértéssel könnyű.
Kaptunk finom vacsorát, amit helybeli ügyes háziasszonyok főztek, aztán házigazdánk és felesége körbevezetett a pincén. Pohárral a kezünkben csodáltuk meg a pince impozáns méreteit, nemkülönben az óriási hordókat, közben kóstoltunk fehéret, vöröset és meghallgattuk a Daróci Nagy borászat rövid történetét, sőt igyekeztünk okos kérdéseket is feltenni. A “hivatalos” borkóstolás csak ezután kezdődött, minden tételnél meghallgattuk a szakszerű felvezetést, de az elhangzott “közepes savtartalom”, “gyümölcsös ízvilág”, “karakteres” és hasonló kifejezéseket egyre nehezebben tudtuk magyarra fordítani. És eljött az az idő, amikor már csak kétféle bort tudtunk megkülönböztetni: az egyik volt az “ez ízlik”, a másik az “ez nem ízlik”. Ez különösen azért volt zavarba ejtő, mert a házigazdánk felesége folyamatosan kérdezte “Melyik borból hozzak még?” és az mégiscsak snassz válasz lett volna, hogy a “második fehérből”.
Borkóstolás a Daróci Nagy borászat pincéjében
Egyébként mindegyik bor nagyon finom volt, a házigazdák végtelenül kedvesek és türelmesek voltak velünk, még akkor is amikor már vidámra ittuk magunkat.
Távozáskor több karton bort vásároltunk, hiszen nagyon jó ár / minőség aránnyal tudtuk megvenni a borászat termékeit.
Éjfél körül értünk vissza a szállásunkra, felbontottunk még néhány üveg bort és újra megbeszéltük a világ nagy dolgait. A borkóstolás kiértékelésekor Kékhaj barátom a rá jellemző módon foglalta össze véleményét: “A foglalkozás elérte a kitűzött célokat….”
A vasárnapi ébredéskor némi visszafogottságot láttam felfedezni a barátaimon, gyaníthatóan nem izomláz vagy megilletődöttség miatt. De a szalonna, kolbász, zöldpaprika, lilahagyma kombináció helyreállította a pH értékeket, így reggeli után újra nyeregbe pattantunk. Az első úticélunk a Noszvaji barlanlakások voltak. A barlanglakásokhoz vezető úton az utolsó házból egy cigányasszony ugrott a biciklik elé. Amikor megláttuk, még a ház lépcsőjén üldögélt a férjével, de mialatt mi 10 métert haladtunk, ő fénysebességgel az úton termett, csak a kondenzcsíkot láttuk. Azt mondta belépőt kell neki fizetnünk, amit először széles vigyorral fogadtunk, de amikor előszedett egy jegytömböt, láttuk ennek a fele sem tréfa. Kiderült, idegenvezetést nem vállal a hölgy, pedig igazán hiteles forrás lehetett volna, hiszen amint elmondta, néhány éve még ő is itt lakott! A belépő bezsebelése után magunkra hagyott, így szabadon bejárhattuk az egész területet.
Noszvalyi barlanglakások
Komolyan mondom, egyik ámulatból a másikba estünk. Az biztos, hogy George Lukas-ék simán le tudták volna itt forgatni a Tatuin bolygón játszódó jeleneteket , olcsóbban megúszták volna mint Tunéziában. Elképesztő lakóbarlangokat találtunk, melyek belső kialakítása jobban hasonlított házakéra mint barlangokéra. Kőből faragott ülő és fekvőhelyek, ablakok, kemence (!!!) , persze egy percig sem állítom, hogy szívesen eltöltenék akár egyetlen éjszakát is egy ilyen “lakásban”, de mindenképp érdemes megnézni.
A Tatuin faluból egy csillagközi ugrással áttekertünk a Noszvajhoz tartozó Síkfőkútra. Síkfőkút kedvelt kiránduló- és üdülőhely, két kis mesterséges tóval, éttermekkel és hétvégi házakkal.
Bicajjal elég gyorsan körbe lehet járni, kicsit még tekertünk erdei utakon, de az idő gyorsan eltelt, így vissza kellett térnünk Szomolyára, összepakolni.
Hogy milyen volt ez a hétvége? Napsütéses őszi időben tekertünk kicsit több mint 80 kilométert, nagyon finom borokat kóstoltunk, kedves helybélieket ismertünk meg, megtudtuk, hogy a Tatuin bolygó Noszvajon van, végignevettünk két napot és a legfontosabb, hogy a legjobb barátainkkal is meg tudtuk osztani mindezt. Kell ennél több?
Fényképek:
Bárdos Zsolt blogja 