Énlaka a külvilágtól szinte teljes elszigeteltségben élő, hagyományos faluképpel rendelkező székely település. Az előző erdélyi nyaralásainkon nem volt időnk erre a programra és bevallom az útikönyvekben olvasott nagyon rossz út is megijesztett kicsit. Idén a kíváncsiságunk győzött, még itthon megbeszéltük, hogy Énlakát megnézzük.
Sokan kérdezték már tőlem, hogy tényleg rosszak-e az utak Erdélyben. Ez nem egészen így igaz.
Úton Énlaka felé
Az utak általában jobbak mint Magyarországon – már ahol vannak. Viszont Székelyföldön nagyon sok faluba kővel megszórt földút vezet, ezek közé tartozik Énlaka is. Farkaslakáról Parajd felé haladva kell letérni az aszfaltozott útról, Székelypálfalván és Firtosváralján keresztül jutunk Énfalvára. Az út minőségére jellemző hogy a tizenegynéhány kilómétert ötven perc alatt tettük meg, az “úttalan-utakon” kifejezés itt értelmet nyer.
Amint magunk mögött hagyjuk az aszfaltutat, kezdetét veszi az időutazás. A falvakban, melyeken keresztülhajtunk, csak a főútra szórtak durva követ, a többi sáros, gödrös, vízmosásnál alig jobb, autóval nem járható “út”. A házak állapota mérhetetlen szegénységről árulkodik, de a kerítéseken látható “Fenyőlekvár és áfonyaszörp eladó” táblák arról tanúskodnak, az itt élők nem adják fel és nem a segélyektől várják a megélhetésüket. Az út mentén vidáman integető, szerszámokkal a kezükben mezőgazdasági munkára igyekvő cigánycsaládot láttunk – ezt a hazai sajnálatos tapasztalatok alapján kissebb csodaként éltük meg.
Eddigi tapasztalataink alapján biztosak voltunk benne, hogy nem lesz nehéz találni valakit, aki beenged minket a templomba. Még a vártnál is könnyebb dolgunk volt, a templom ajtajában már várt minket egy barátságos úr.
Fél évezredes hársfa az énlakai temetőkertben
Tettünk egy rövid sétát a temetőkertben, ahol egy több mint 500 éves hársfa található. Csak viszonyításképpen: az a fa már a mohácsi csata idején is töb mint 100 éves volt.
A templomot már az 1331-es pápai jegyzék is említi, a ma is látható kazettás mennyezet 1661-ben készült, melynek legértékesebb része a rovásírással készült “Egy az Isten” felirat. Az helyi úriember szépen összefoglalta nekünk a templom és a falu történetét, mely a római birodalomtól a tatárjáráson keresztül ívelt át napjainking. Ez Erdély egyik csodája, az ember meglátogat egy eldugott pici falut és olyan adag történelemmel találja szemközt magát amire máshol egy nagyváros is büszke lenne.
Énlaka után átautóztunk Szovátára, ahol a társaságunk egyik része a Medve tóban gyógyította testét a “minden problémára jó” sós gyógyvízzel. Csaba barátom és én fürdés helyett inkább bicajoztunk egyet, majd a folyadékháztartásunk egyensúlyáról a “Sörpintő” nevű nagyon szimpatikus intézményben gondoskodtunk.
Az Ivó-völgyi szállásunkat azúttal a Bucsin-tető, Libán fennsík útvonalon közelítettük meg, hogy útba tudjuk ejteni a az 1897-ben épült és azóta működő Basa Fogadót, Székelyföld egyik legismertebb éttermét.
Az alábbi fényképre klikkelve találod az énlakai és szovátai képeket:
Bárdos Zsolt blogja 