Az idei “nagy síelést” a március 15.-ei hosszú hétvégére terveztük. Sajnos előtte nem nagyon jöttek össze a rövid, hétvégi síelések, ezért nagyon fontos volt, hogy olyan helyre menjünk ahol nem lehet gond a hóval. Tavaly a Mölltal-gleccseren síeltünk ezen a hosszú hétvégén, most is ez tűnt a legjobb választásnak, de a szállásfoglalás előtt hetekig figyeltem a hójelentéseket, hátha közelebb is lesz jó minőségű hó. Március elejére Ausztriába is megérkezett a tavasz, nagyon úgy nézett ki, hogy a 2000 m alatti pályákon csak a reggeli órákban van jó minőségű hó, úgyhogy a terv nem változott: irány a Mölltal !!!
A szállásfoglalás nem volt egyszerű, valószínűleg sok honfitársam gondolkodott hozzám hasonlóan és valamelyik gleccseren lévő síterepet célozta meg. Végül nem túl messze, Flattach után 8 km-re találtunk egy olcsó, de jó minőségű apartmanházat, a Pichlerhof Panzió-t.
Csütörtök reggel ragyogó napsütésre ébredtünk, a völgyben nyoma sem volt a hónak. Reggeli, cuccolás és irány a gleccservonat parkolója. A parkolóban nem maradt kétségünk afelől, hogy otthon fogjuk magunkat érezni a pályán, az autók döntő többsége magyar rendszámú volt.
Igazi napsütéses tavaszi időben szálltunk be a gleccser vonatba és 8 perccel később, 1000 m-el magasabban vakítóan fehér télben szálltunk ki. Felvonóztunk a pályarendszer 3150 m-es legfelső pontjára és megkezdődött a CSÚSZÁÁÁÁÁS.
Nekem az első nap elég felemásra sikerült. Egyfelől csodaszép idő, jó minőségű pályák, jó társaság, másfelől akkorákat estem, mint talán még soha és annyit, mint máskor egy szezon alatt sem. Sperrow barátom – áldja Isten a kezét – megélezte és bevaxolta a leceket és bizony a frissen élezett lecek elég gyakran megtréfáltak, a lányom szerint “arccal ratrakoltam a pályát”.
Másnapra bekoptak a lecek, én kialudtam és összeszedtem magam és végre felhőtlenül tudtam élveztem a síelést. A pályák minősége továbbra is fantasztikusan jó, felhőtlen kék az ég, süt a nap (30-as fényvédő krémet kentünk az arcunkra, hogy ne égjen le), sorbanállás nincs vagy egészen minimális. Gyakran egyenesen besíeltünk a felvonóhoz, rajtunk kívül nem volt ott senki, mehetünk a következő körre.
Két olyan pálya is volt, ahol először csak a lányom rábeszélésére csúsztam le, elvégre a respektet meg kell őrizni (már ha maradt valamennyi az első nap után), aztán ez a két pálya lett a kedvencem. 
Ebből is látszik, hogy minden fejben dől el. A lábam már le tudta küzdeni az ilyen lejtőt, de a fejemnek kellett egy kis segítség, hogy bele merjek vágni.
Vasárnap voltak a legkevesebben, igaz az idő is romlott kicsit, feltámadt a szél és elég sok felhő takarta a napsütést. Ebben a magasságban ez azt is jelenti, hogy időnkét a felhőben síeltünk, a látótávolság időnként minimális volt. Ennek ellenére vasárnap toltuk a legintenzívebben, hiszen ez az utolsó nap, ki tudja mikor fogunk legközelebb csúszni.
Barátaim, menjetek és síeljetek sokat, mert az egyik legjobb dolog a világon. Gleccsereken akár május közepéig lehet csúszni.
Ja, és mindig tartsátok észben a síelők egyik legfontosabb szabályát: “Soha ne egyetek a sárga hóból”…. 🙂
Csináltunk szép képeket, klikk az alábbi fényképre és már látod is őket:
Síelés a Mölltal Gleccseren
Bárdos Zsolt blogja 